Tantermek - mind a négy emelet

Itt zajlik a tanítás.

Szeptember 2.

Valamilyen különös módon, nem tudott lekötni a szélidézés. Csak ültem a padban, bámultam ki a fejemből és arra gondoltam, hogy mikor lesz már vége. A szemhéjaim a tanár minden szava után egyre nehezebbek lettek. Mikor megszólalt az óra végét jelző csengetés, tőlem szokatlan módon rohantam ki a teremből.

Szeptember 2.

Már a második napja tanulunk. Az első órában, történelmen elaludtam (nos... Igazából a padtársam, Zoe ébresztett fel); a második, irodalom, úgy, ahogy ment; a harmadik és a negyedik összehangolódás volt, ott már egész éber voltam. De az utolsó órán, növénytan volt maga a rémálom! Jó, Lola Martin tanárnő aranyos tanárnő, de annyira fárasztó volt a tananyag!
- Ezt ha belerakjuk, akkor... Miss. Lopez, mi lesz belőle?
- Egy rakás...
- Mr. Green, maga lenne Miss. Lopez? Nem hinném. Nos, drágám?
- Egy adag nyugtató hatású, mentás arckrém.
- Pontosan. - bólintott Ms. Martin. - És ha nincs ellenére, kedves, kicsit több aktivitást kérnék. És a többiektől is. Aludjanak többet!
- Igen, tanárnő. - mondta egy emberként az álmos osztály.
- Akkor rendben! Vége az órának! További szép napot! - mondta a tanárnő és felállt az íróasztalától, mire az osztály nagy része kiment - inkább kicsoszogott - a teremből. Én lassan bepakoltam a farmer oldaltáskámba és egy ásítás kíséretében felálltam. Mielőtt kiléptem az ajtón, a tanárnő utánam szólt.
- Belle, várjon egy kicsit!
- Igen, tanárnő? - fordultam meg.
- Nincs kedved a növénytan-szakkörre járni? Szerdán és pénteken van. Nem olyan átlagos, mint egy óra, mert igazából a kémiához is kapcsolódik. De ne kürtöld szét, mert csak egy-két gyereknek mondom, te meg nagyon ügyesnek tűnsz! Na, menj csak! - hadarta el gyorsan a fiatal nő és a papírjait rendezgette tovább (talán dolgozatok?).
- Köszönöm szépen, tanárnő. Szerintem megyek, de megnézem majd az órarendemet. - mondtam és kimentem a teremből és egy nagyot sóhajtottam. Hogy nekem milyen sűrű napjaim lesznek...

/Folytatódik a Klubban/

szeptember 3.

Mivel hétfőn az első órában Mary Margaret professzorral beszéltük át az órarendet meg a többi tanévkezdéssel kapcsolatos infót, ezét ma volt az első óránk William Ramsey-jel. Eddigi három évünk során mindig Adam Parker volt az összehangolódás-tanárunk, ezért az osztály kellemes zsibongással várta az új tanárt.
-Ha William-nek hívják, tuti csak jófej lehet - közöltem éppen Em-mel, miközben a füzetemet pakoltam ki az asztalra.
Emily-vel - mint mindig - most is igyekeztünk valahol középtájékon elhelyezkedni, vagyis se nem túl közel a tanárhoz, se nem túl a terem végében, ahol általában Klaus Anderson és a bandája szokott randalírozni.
-Te minden William-et jófejnek tartasz? - forgatta a szemét unottan Em. - Egyébként is, minek tanuljuk az összehangolódást, ha már másodévben megvolt?
-Azért, Miss Foster, mert a tökéletes vízidézéshez elengedhetetlen az összehangolódás nem csak testi, de szellemi megértése is, valamint az elmélet elsajátítása - sétált be az osztályterembe egy középkorú férfi.
A zsibongás azonnal elhalt, és mindenki kíváncsian meredt az új tanárra. Ő lendületesen becsukta maga mögött az ajtót, majd a tanári asztalhoz sétált, és az osztály felé fordulva bemutatkozott.
-William Ramsey vagyok, az új összehangolódás-tanárotok - nézett végig az osztályon mosolyogva.
Ahhoz képest, hogy mér élete delelőjén járt, zafírkék szeme még mindig vidáman csillogott, és szőke haját sem igyekezett ráncba szedni. Vidám, mosolygós arca egy szempillantás alatt meggyőzött minket, hogy vele jól telik majd az egyébként meglehetősen unalmas és elméletközpontú óra.
-Na, mit mondtam - böktem meg Em-et, aki csak kiöltötte rám a nyelvét. - Egyébként azt hallottam, ide jár a fia - suttogtam barátnőmnek.
-Komoly?
-Aha, most lett elsőéves. Peter-nek hívják. Föld elemű.
Em csak egy csodálkozó pillantást vetett rám, de beszélni már többet nem beszéltünk, mert a tanár úr szemrehányó pillantása után inkább az ő magyarázatára figyeltünk. Elmondta, hogy milyen tantervet kíván követni, hogy melyik órákon mit veszünk, majd az óra végén bele is kezdett a tananyagba.
-Holnapra egy két oldalas beszámolót kérek az Összehangolódás fontosságáról a Víz elemű mágusok életében témakörben. Ugyan Parker professzor már elmondta nekem, mennyit tanultatok, de fontosnak tartom az ismétlést is. További szép napot! - köszönt el a professzor pont egy időben a csengővel, majd távozott.
-Nem is volt olyan rossz - nyújtózkodott Em, majd elnyomott egy ásítást. - De azért ez a házi... Holnapra? Te jó ég!
A Ramsey professzort övező általános rokonszenv a házi feladattal meg is csappant egy kicsit, de azért abban mindenki egyetértett, hogy az óra maga sokkal jobb volt, mint Parker professzoré szokott lenni.
-Kövi óra? - kérdezte Em.
-Nyelvtan.
Egyszerre sóhajtottunk fel. Na nem mintha az igazgatónő órái rosszak lettek volna - ő maga szigorú volt néha, de mindig igazságos, és néha megmutatta a kedves oldalát is, amit mindenki díjazott. Ettől függetlenül magát a tantárgyat mind Emily, mind én, mélységesen gyűlöltük.

szept. 3.

Nyelvtanóra. Ez az a tantárgy,amit nem az én idegzetemhez találtak ki. Hát tudok beszélni,sőt ragozni is! Akkor meg?  A másik baj az,hogy az órákat az igazgatónő tartja,ami miatt mindenki ösztönösen abbahagyja az 'egyéb csendes elfoglaltságait' és figyelmét a tanár magyarázatának szenteli. Csak nekem ez egyszerűen nehezemre esik. Gondolataim minduntalan elkalandoztak, habár általában megegyezünk Crys-sel,aki most is mellettem ült,hogy felváltva figyelünk,és akkor máris tűrhetőbb az az unalmas negyvenöt perc. Most is például a füzetem utolsó oldalára rajzolgattam,méghozzá az ablakból elénk táruló látképet. A parkot,az innen aprónak tűnő padokkal és lámpaoszlopokkal, a közöttük kanyargó utakkal,és az egészet övező erdőt. Arra eszméltem fel,hogy a tanár valamit tőlem kérdez,és már készült másodszorra megismételni azt.
-Háát,az nem más mint… -kezdtem húzni az időt,holott fogalmam se volt a válaszról. Ekkor szerencsére Crys észrevétlenül megsúgta,így megmenekültem a leszidásról.
-Huh,ezer hála, Crys! Gőzöm se volt arról a témáról, amiről kérdezett…-köszöntem meg óra után.
-Nincsmit. Lesz még ez fordítva is.- tette hozzá egy elnyomott ásítással övezve barátnőm.
-Mindegy, legalább úszáson kissé felébredünk. -próbáltam vigasztalni magunkat,amint elindultunk az uszoda felé.

szeptember 4.

-Elkéstem? - viharzott be Em az osztályterembe, egy másodperccel a becsengetés előtt.
-Pont nem - vigyorogtam. - Hol voltál?
-Elaludtam - vágta le magát mellém barátnőm, és gyorsban kipakolta a töricuccát az asztalra.
-Én is majdnem - szóltam, aztán Richard Ali professzor vetett véget a beszélgetésnek. - Azért már igazán lehetne péntek - súgtam még oda barátnőmnek.

október 1.

Unottan görgettem a tollam a padomon, míg az első órára vártam. Szeretném azt mondani, hogy gondolkodtam valamin, de az egyetlen mondat, ami ismétlődött bennem, hogy alig várom, hogy szabaduljak. Alakváltás? Ugyan már! Fél életemet farkasokkal töltöttem, és már megtanultam csak egyes testrészeimre is korlátozni az alakváltást, amely még egyes végzősöknek is gondot okoz... Szóval azt sem értem, minek bejárnom az órákra. Mindegy is, az óra hamarosan kezdődik, nekem pedig itt bent kell szenvednem, miközben odakint ideális idő uralkodik. Vihar. A bőrömben éreztem a villámok cikázását, szívemben a mennydörgés kitartó dübörgését. Vágytam a vihart. Már mindenki bent ült, egymással beszélgettek, Heather Rodriguez és a sleppje asztalától pedig néha hangos, vékony vihogás hangzott fel, amitől borsódzott a hátam. Shane Brooke is visszaült elém, visszatért a gyengélkedőről, így ismét alig láttam a táblát és a tanárt, de tulajdonképpen nem zavart, az idő nagy részében nem nagyon figyeltem.
Csengőszó harsant. Becsöngettek. Tovább görgettem a tollam. Heather és Lisa újra felvihogtak. Shane a füzetét vette elő. Nyílt az ajtó, így mindenki visszaspurizott a helyére, de Kelsey Bell helyett a házvezetőnk, James Bowman lépett be, oldalán egy fiúval. Az osztály egy emberként fordult az új gyerek felé, aki csak zsebre dugta a kezét, és mindenkire rámosolygott. A lányok lesütötték a szemüket és elpirultak (Heather kidüllesztette a mellét, és a szempilláit csattogtatta), a fiúk felvonták a szemöldöküket.
-Jó reggelt gyerekek! Ő Leo Corrigan, az új osztálytársatok. Mindeddig magántanuló volt, de most egy váratlan esemény folytán a mi iskolánkba iratkozott be tanulmányai folytatásához. Legyetek kedvesek vele és segítsétek mindenben, amiben csak tudjátok! - hadarta a tanár. Nyilván lesz első órája, és gyorsan akarja lerendezni az ügyet.
-Ez csak természetes, tanár úr! - szólt közbe félhangosan Heather, Leo felé fordulva, és teli szájjal mosolyogva rá, a fiú azonban még mindig az osztályt pásztázta.
A tekintetem végigsiklott a fiún. Magabiztos, laza és jóképű, aki ezt tudja is magáról. Első pillantásra ellenszenves volt. Aztán kicsit jobban szemügyre vettem, félelem-szempontból, és a következő adatok rajzolódtak ki a fejemben: Leo Corrigan. Fél a pókoktól, a kígyóktól és attól, hogy nem tud meggyógyítani valakit, aki a halálán van. Fél, hogy kiderül, ő ölte meg a tulajdon szüleit. Fél, hogy nem tud majd beilleszkedni és nem lesz barátja. Fél, hogy a tragédia miatt, ami még csak egy hónapja történt, nem tud figyelni a tanulmányaira, és rossz jegyeket kap.
Meglepődtem, bár nem mutattam. Nem magabiztos és nem laza. Csak annak mutatja magát. Kicsit megzavarodtam érzéseimben, bár ekkor a tekintete pont rajtam állt meg, és ahogy rám mosolygott, újra megutáltam. Micsoda tenyérbemászó egy vigyora van! Leheletnyit felhúztam a szemöldököm, és farkasszemet néztem vele, mire rám kacsintott, és a tekintete fordult is tovább. Visszafordultam az asztalomhoz és tovább görgettem a tollat. Nem érdekelt többé Mr Vigyor.
-Rendben, Leo, akkor kérlek, foglalj helyet... - nézett körül a tanár a teremben, majd az egyetlen üres székre meredt.
Jaj, ne!
-A kisasszony Roxanne Riley. Biztos vagyok benne, hogy jól kijöttök majd.
Figyelmeztetés? Parancs? Naná! A tanár tekintete lyukat égetett a hátamba. Leo ruganyos léptekkel az asztalomhoz sétált és leült mellém.
-Rendben. Jó tanulást, gyerekek! - sietett ki a tanár, majd rögtön utána megjelent Kelsey Bell.
-Szia! - suttogta oda nekem a fiú, mikor a tanár belekezdett a magyarázatba.
Nem válaszoltam, nem reagáltam semmit. Leo mintha elbizonytalanodott volna, de aztán újra felöltötte az álarcát, és mosolyogva megkérdezte:
-Mivé változol át?
Semmi. Meg sem mozdultam. Újabb pár másodpercnyi csönd.
-Van kedved esetleg...
-Rendben, gyerekek, ma gyakorlati óra lesz! Padokat a falhoz!
Kelsey Bell hangja mentett meg a további kérdezősködéstől. Egy szó nélkül a falhoz toltam a padomat, majd a szokásos körben kerestem egy helyet. Shane Brooke és Lisa Hutcherson közé sikerült beslisszolnom, a fiú pedig a kör átellenes helyén foglalt helyet, pont a tanár mellett.
-Rendben, akkor a szokásos módon kezdjük az órát. Leo, veled kezdjük, szeretném felmérni, mit tudsz.
A fiú egy szemvillanás alatt gyönyörű fehér tigrissé változott. A tanár tapsolt, Heather kuncogott, és a szempilláit rebegtette, majd újra ott állt Leo, lezser mosollyal az arcán. Gyűlöltem.
-Rendben, Annabeth, most te jössz!
Az óra után, miután visszatoltam a padomat a helyére, leültem, és feltett szándékom volt ott is maradni, még a fiú idegesítő jelenléte ellenére is. Szerencsére Leo úgy döntött, a szünetet Heather-ék társaságában óhajtja eltölteni, így nyugodtan gurigathattam tovább a tollamat a padon. A következő óra kész rémálom lesz.

/elkezdődött a Nagyteremben/
Okt.2.

Miközben a folyosón haladtam a szokott gyakorlótermünkbe, elméláztam. Furcsa dolog ez a múltba visszajárkálás. Talán ezért is,mert egyénileg foglalkozik Miss Davis azzal a pár tanulóval,aki még erre képes. Na meg azért is,mert olykor túlságosan is személyes dolgok,élmények idéződnek fel újra előttem,és nem egyszer fordult elő,hogy kábán, kissé eltévelyedetten és felkavart lelkiállapotban fejezem be a gyakorlást. Bár ezektől függetlenül szerettem minden foglalkozást,és örültem a képességemnek.
Beléptem az apró,csendes tanterembe,a hölgy már ott várt a tanári asztal tetején ülve. Bátortalanul köszöntem,majd rögtön az első,hozzá legközelebbi padra ültem én is. Mindig kicsit megilletődött és izgatott vagyok a szakkörök kezdetén.
-Örülök,hogy el tudtál jönni ma a kedd helyett. Akkor,kezdjük is. -mosolygott rám biztatóan.
Az múltba visszatekintés közel sem egyszerű folyamat. Először is,nagyon pontosan tudnunk kell, hova,és milyen időbe szeretnénk visszakerülni. Persze nem korlátlanok a lehetőségek. Egy diáknak,aki még csak most gyakorolja,ízlelgeti az egészet,mint én,például csak egy húsz-harminc év a maximum határ,és még a Föld bármely pontjára sem tudom gondolatban áttetetni magam. Maga az érzés pedig olyan,mintha csak egy éjjeli álom lenne. Tehát mindent élesen látok, tudok cselekedni,de csak fontos,alapvető dolgokat. Természetesen semmit sem lehet megváltoztatni. Így főleg csak fel-alá lézengeni is figyelni tudok,hiszen a körülöttem lévő emberek is mozognak,beszélnek,de engem nem érzékelnek. Majd kábé tíz-tizenöt perc múlva visszatérek, ez a gyakorlás típusától függ.
-Szeretném,ha ma arra figyelnénk különösen, hogy pontosítsuk az érkezéseidet. Ugyanis még sokszor pontatlan vagy,és rossz helyen kötsz ki. Ma erre koncentrálj leginkább, de persze a többi tényezőt se hanyagold el,mert akkor más csúszik félre. Tudod… Gondolatban előveszel az adott helyszínről egy emlékképet,és háromszor-négyszer elismétled magadban,vagy még most hangosan a hely nevét. És végül a szokott mozdulatsor. - azzal egy, a mellúszás kartempójához hasonlító páros karral hajlítást mutatott be a tanárnő, állva.
-Igen tudom. De lehetne egy kérdésem még előtte? -szóltam közbe.
-Természetesen.
-Biztos lesz később arra is szükségem,hogy olyan helyre kell visszatekintenem,ahol még sosem jártam. Amiről nincs emlékképen. Arra hogyan kell gondolnom? -ez már régóta foglalkoztatott,de csak most jutott eszembe,hogy megkérdezzem.
-Hát,az bizony már a haladók dolga. Egyébként akkor még többször és még mélyebb koncentrációval kell a nevet ismételni,és a térképi elhelyezkedést magunk elé képzelni. Vagy kezdetben még nézhetnek is egy térképet.
-Azta… -ámélkodtam. -Az izgalmas lehet.
-Főleg az elején,amikor állandóan eltévednek a tanítványaim. De nekünk még van gyakorolnivalónk bőven addig. De előbb-utóbb eljutunk arra szintre is. -mosolygott rám,de a beszédstílusából kiéreztem,hogy egyenlőre szigorúan megtilt az ismeretlen helyeken történő múltba tekintéstől.
-Mára van valami különleges kívánságod,ahova visszanéznél? -érdeklődött. Ugyanis főleg különböző feladatokat kapok,hogy például egy-egy jelentősebb iskolai napba menjek vissza az elmúlt pár évből,vagy egy nagyobb városba egy bizonyos konkrét időpontra,ahol már biztos jártam,és hasonlókat. De olykor azt is megengedi,hogy én döntsek. Elvégre,ha nem valami irreálisan bonyolult helyre és nagyon régre akarok visszamenni, ez is tökéletes gyakorlás.
Most nem volt semmi ötletem, de szívesen barangoltam volna egy tetszés szerinti helyen. Kibámultam az ablakon pár pillanatra,és már döntöttem is.
-Szeretnék visszamenni édesanyám iskoláséveibe,egy átlagos hétköznapba.- jelentettem ki,majd gyorsan kiszámoltam,hogy milyen dátumra ugorjak,így kiválasztottam,hogy a huszonnyolc évvel ezelőtti október másodikára szeretnék visszatekinteni. Erősen koncentráltam erre a dátumra, magamban elképzeltem egy darab papírra leírva,hogy könnyebb legyen csak arra gondolni,és minden mást száműzni a fejemből egy kis időre. Majd magam elé képzeltem a Levegő eleműek tornyának a főfolyosóját (mert Ő is ugyanide járt,és Levegő elemű volt). Ezt tartottam a legideálisabb célpontnak. Ott előbb-utóbb majd megtalálom. Elvégeztem a szükséges mozdulatokat, majd minden elsötétült egy időre, és úgy éreztem,mintha zuhannék egy mély,sötét valamibe.

október 14., kedd

A vízidézés óra előtt minden a szokott módon zajlott. Eloise Dungeon és Mary Cratt az orrukat púderezték és a miniszoknyájukat igazgatták, Rosalie Gart és a többi tudóspalánta a házi feladatukat egyeztették, Klaus Anderson és Jack Connolly papírrepülőket hajigáltak a teremben, a többiek pedig csak szimplán zajongtak. Tipikus óra előtti hangulat.
-Na jó, ez már igazán több a soknál! - pattant fel Em, amikor egy papírrepülő újfent a kobakján koppant. - Klaus Anderson, tudod, hová hajigálj magadnak...!
-Rendben, kérlek benneteket, foglaljatok helyet! - lépett be a mosolygós Davis professzor.
Em duzzogva lehuppant a helyére, Klaus és Jack pedig összeröhögtek az utolsó padban. Barátnőm szikrázó tekintetet vetett rájuk a válla fölül.
-A mai órán és ezentúl a tanév összes vízidézés- és úszás óráján párokban fogtok dolgozni - közölte ragyogó tekintettel Davis professszor. - Mary Margaret professzorral egyetértettünk abban, hogy ez segít elsimítani az osztályon belüli konfliktusokat és összetartóbbá tesz benneteket.
Az osztály egyből felbolydult, mindenki igyekezett a barátjával összeállni. Mi csak egymásra mosolyogtunk Em-mel, és vártuk a további eligazítást. Davis professzor rémülten meredt a hangyabolyra hasonlító, tülekedő gyerekekre, majd összeszedte magát, és kieresztette a hangját.
-Mindenki üljön le! - kiáltotta el magát.
Az osztály annyira meglepődött, hogy egyből leültek a helyükre. Davis professzor még soha nem kiabált.
-Nos, Mary Margaret professzorral abban is egyetértettünk, hogy jobb, ha mi választjuk ki a párokat, ezzel is növeljük az összefogást osztályszinten - magyarázta kissé zavartan Davis professzor.
Egy másodpercig halotti csönd honolt az osztályteremben.
-Ne már! - nyögte be Andrew McLean, mire újra kitört a hangzavar.
-Ezt nem tehetik! Nem fogok a tanév végéig valami idiótával együtt dolgozni! - méltatlankodott Em.
-Hát az biztos, hogy én sem - vágtam rá, de rajtunk kívül mindenki más is folyamatosan magyarázott valamit.
-Elég legyen! - kiáltotta el magát ismét Davis professzor. - Az igazgatónő is beleegyezett a dologba - jelentette ki perdöntő érvként, majd még valami olyat dünnyögött, hogy ő még ilyen neveletlen osztállyal nem találkozott.
Az osztály is még mindig mormogott, de ők nem hiszem, hogy ilyen finoman fejezték ki magukat.
-Rendben - vett fel egy papírt a tanári asztalról Davis professzor. - A párok véletlenszerűen választattak ki, tehát a névsor nem számít - megköszörülte a torkát, majd olvasni kezdett. - Rosalie Gart és Eloise Dungeon - a két lány gyűlölködve pillantott egymásra. - Mary Cratt és Andrew McLean - és így tovább, míg végül Em nevére kaptuk fel a fejünket. - Emily Foster és Klaus Anderson - de itt nem folytathatta, ugyanis egyszerre ketten szóltak közbe.
-Hogy mi? - kiáltotta egyszerre Em és Klaus.
-Gyerekek! - csitította őket Davis professzor.
-Én nem dolgozom Klaus-szal - jelentette ki Em, és a nyomaték kedvéért félig fel is emelkedett a padból.
-Hidd el, én sem repesek az örömtől, Foster - dünnyögte összefont karokkal Klaus.
-Emily, Klaus, kérlek, nyugodjatok meg! Biztos vagyok benne, hogy hamar megbarátkoztok majd.
Emily nyitott a száját, de villámgyorsan a karjára tettem a kezem, és lehúztam magam mellé. Barátnőm is összefonta a karját, és sötét pillantását a radírjára szegezte.
-Ez nem igaz! Klaus egy vadbarom! - sziszegte nekem, miközben Davis professzor folytatta a felolvasást.
-Nyugi, majd próbálok a közeletekben maradni, és Klaus arcába fröcskölni egy kis vizet - nyugtattam meg barátnőmet.
-Crystal Holloway és Jack Connolly.
Beharaptam a számat, és a fiú felé pillantottam. Klaus mellett ő volt az osztály másik fenegyereke, rettentően bunkó és ellenszenves. Ő visszanézett rám, enyhén megemelte a szemöldökét és kihívóan vigyorgott. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és egy kicsit lejjebb csúsztam a székemen.
-Basszus - morogtam oda Em-nek.
Ennél már csak az volt jobb, amikor a papír felolvasása után Davis professzor megkért minket, hogy a padokat toljuk a falhoz, ma gyakorlati óra lesz. Emily-vel lecövekeltünk egymás mellett, úgy vártuk a párjainkat. Jack Klaus-szal röhögve sétált felém, majd megállt velem szemben és vigyorogva tetőtől talpig végigmért.
-Öhm... Szia! - intettem neki félszegen.
-Hé, Holloway, hagyjuk ezt! Tudsz vizet idézni?
-Mi ez a dolog a fiúknál, hogy mindenkit a vezetéknevén szólítanak? - kérdeztem elpirulva.
Semmi kedvem nem volt bevallani Jack-nek, hogy még egy vízcseppet sem sikerült megidéznem. A fiú vigyorogva megrántotta a vállát.
-Nem tudom. Csak.
-Rendben, gyerekek, álljatok fel egymással szemben! Emily sora támadóállásba!
Király, Jack fog először támadni. Szerencse, hogy a megidézett vizet irányítani azért tudtam.
-És... Víz!
Jack egy remek vízsugárral támadt rám, amit végigirányítottam a derekam körül, majd egy csinos tócsába eresztettem a földre. Rajta kívül csak Piper-nek és Mandy-nek sikerült ebből a sorból.
-Rendben gyerekek, ne csüggedjetek, még a másik sor támad, aztán páronként, egyéni ütemben próbálkozhattok. Másik sor, támadóállásba!
Jack fölényesen mért végig. Mély levegőt vettem. Davis professzor mindig azt mondja, erősen kell koncentrálni.
-És... Víz!
Oké, tök nyugodtan könyveltem el, hogy nem történt semmi. Rajtam kívül úgyis csak Klaus-nak meg Charlotte-nak sikerült. De nagyon bántott, amikor Jack elnevette magát. Paprikapirosra gyúlt az arcom.
-Ejnye, Jack - feddte meg a fiút Davis professzor, majd tapsolt egyet. - Rendben, mindenki egyéni ütemben próbálkozzon, én körbejárok, és mindenkinek segítek.
Az osztályban középszerű mormogás vette kezdetét. Kizártam Jack-et, és egyedül próbálkoztam.
-Hé!
-Hagyj békén.
-Ne haragudj. De tök vicces volt az arckifejezésed...
-Örülök, hogy elnyerte a tetszésed - válaszoltam hűvösen.
-Rosszul tartod a kisujjadat - csusszant mögém, és a karjaim mellett átnyúlva megigazgatta az ujjamat.
-Mintha a kisujjamon múlna az egész! - csattantam fel.
-Könnyen lehet - vonta meg a vállát Jack és hátrébb húzódott.
Az óra további részében én próbálkoztam, ő meg javítgatott, de már sokkal kedvesebben, és egyszer sem nevetett.
-Én még egy ilyen órát nem bírok ki - poroszkált mellém Em fáradtan. - Ez a Klaus borzalmas egy alak. Kérni fogok egy cserét. És neked milyen volt Jack-kel?
-Tűrhető.
-Jó neked - sóhajtott fel Em. - Még szerencse, hogy ma duplaóránk lesz, sőt, még egy úszás is! - zsörtölődött barátnőm.

Október 15.

- Oké, lassan rakd le! Nagyon lassan... Ügyes! Sikerült!
Az utóbbi az szerdai óráim utáni különórámon hangzott el. Lehet nem mondtam még, szerdán és szombaton Lola Martin tanárnő egy különórát tartott nekem és Ronald Greennek a telekinézésünk miatt. Az elsőévesek, a másodévesek és a harmadévesek közül egy Ronald Greennek, meg két csajnak és nekem volt telekinézési képességünk.
Lola Martin amúgy nagyon kedves volt. Magas volt és tejfehér bőrű, kedves arcú, fekete szemű. A fekete haját általában lófarokba kötötte, szája mosolyra húzódott. Fiatal volt, olyan 20 és 30 év között lehetett.
- Akkor nagyobb dolgokkal is sikerülhet? - kérdeztem a jobb kezemet még mindig elém tartva.
- Igen! - válaszolta. Előttem olyan tíz méterre egy nagy dinnye feküdt a földön. Egy tanteremben voltunk, amúgy. Az egyik fal mellé tolt padon Ronald ült. Szemüveges volt, zselézett barna hajú, izmos, helyes, bár az érdeklődésemet nem különösebben keltette fel. Jó fej volt és vicces, egy jó barátom most is, bár keveset találkoztunk, mert ő harmadéves volt akkor. Vele voltam párban, vagyis vele voltak különóráim. A másik két lánynak hétfőn és csütörtökön voltak órái, de ez nem is fontos.
- Nem volt rossz! - szállt le a padról Ronald és egy pacsit adott.
- Hát nem! Nagyon is jó volt! - mondta fülig érő szájjal Ms. Martin. - Rég láttam ilyen gyakorlatot!
- Köszönöm! - mondtam és elpirultam. Ronald felhúzta a szemöldökét és karba tette a kezét.
- És én?
- Jaj, Ron, te is ügyes vagy! - paskolta meg a fiú karját a tanárnő. - Mára végeztünk! Mindkettőtöknek gratulálok! Akkor további szép napot! Szombaton a parkban, a kertész hölgy házában lesz a következő óra. - mondta és bepakolt a táskájába a papírjait. - Sziasztok, gyerekek!
- És a dinnye? - kérdezte Ronald a dinnye felé biccentve, amivel gyakoroltunk.
- Mire jó a telekinézés képesség? Hogy használjuk! - kacsintott ránk a tanárnő, és a dinnyét egy röpke pillantással felemelte, a levegőben lebegett. Elköszöntünk a tanárnőtől, és a lebegő dinnyével a nyomában kiment a teremből.
- Hova mész? - kérdezte Ron, miközben a táskájába bepakolta a papírjait.
- Ebédelni megyek. - válaszoltam és a hátamra vettem a sulitáskám. - Te? Csak mert általában nem kérdezel ilyeneket...
- Én a tengerpartra megyek. - válaszolta és a vállára dobta a táskáját. - Tudsz segíteni?
- Attól függ.
- Van egy lány, Sarah. Szőke, barna szemű, kedves...
- Igen?
- Szóval, már egy ideje együtt vagyunk, és...
- És? Hozzak egy harapófogót?
- Jól van, jól van! És randira szeretném hívni, de nem tudom, hogy mit csináljak!
Majdnem elröhögtem magam, de próbáltam megőrizni hideg vérem és a kezemet a vállára tettem.
- Miben segíthetek? - kérdeztem, mintha gyenge elméjű lenne. Általában én szoktam tőle segítséget kérni, és ő szokott velem így viselkedni. Hihihi, visszakapta!
- Jaj, hagyjál! - lökte le a kezemet a válláról. - Csak te lány vagy, és talán, ha szépen kérlek, akkor elmondod, hogy minek örülnél, ha randevúra hívnának.
- Mit kapok?
- Egy ilyen jó képű srác társaságát?
- És?
- Egy fából faragott szobrot. Jó lesz?
- Rendben! - fogtunk kezet. - Kérdezz!
- Sarah kedvenc virága az ibolya és szeret a tengerparton sétálni. Víz elemű. Hol legyen a találkozó?
- Tengerparton. Az nagyon be szokott jönni. Lehetne kivinni egy asztalt, az erdőtől kérhetnénk egy szál ibolyát. Szerintem erdő nem lenne ellenére, de majd megkérdezem.
- Oké. Mikor odajön, mit csináljak?
- Szerintem a tengerben beszélgethetnétek. Aztán vacsoráznátok. Csinálj valami sütit, tortát. Úgyis olyan ügyes vagy! Aztán meg beszélgessetek mindenről. Magatokról, egymás kapcsolatáról, meg ilyenek. Aztán romantikus sétával bejárhatnátok a tengerpartot. Aztán...
- Jó, értem. De majd beszélhetnénk később is? Most mennem kell! - nézett az órájára. - Akkor szia! És köszi!
- Szívesen! Akkor majd beszélünk. - intettem és én is kimentem. Kint már Endrew várt, a falnak dőlve. Mikor meglátott odajött hozzám.
- Heló! - ölelt át a fiú.
- Szia! - öleltem vissza.
- Hogy ment az óra? Milyen napod volt?
- Jó. És az óra is az volt. Sikerült megcsinálnom hibátlanul a gyakorlatot! Na menjünk, éhes vagyok! - mosolyogtam rá, és elindultunk az ebédlő felé.

/Folytatódik a Nagyteremben/

október 22., szerda

-Ma rendhagyó órát tartunk! - újságolta mosolyogva Davis professzor, miután a diáksereg fáradt mormogással üdvözölte.
Páran már elkezdték a fal felé tolni padjukat, de a tanárnő megállította őket.
-Nem, nem, ma elméleti órát tartunk - közölte mosolyogva, mire az osztály körülbelül háromnegyede megkönnyebbülten felsóhajtott, és kényelmesen elhelyezkedett; előkerültek a firkálós füzetek, a színes tollak, és mindenki rákészült, hogy csendesen elfoglalja magát. - Ma a tengeri lovakról fogunk beszélgetni! - újságolta Davis professzor, mire azonnal felélénkültem, érzékeim kiélesedtek. - Ki tudja elmesélni az eredetüket? - kérdezett körbe optimistán a tanárnő.
Természetesen addigra már senki nem figyelt rá, de Davis professzor azért persze mindig megkérdezte, majd végül végigbeszélte az órát. Most azonban egyvalaki jelentkezett. Én. A tanárnő meglepetten, de ragyogó mosollyal fordult felém.
-Tessék, Crystal!
-A tengeri lovak eredete az ősidőkbe nyúlik vissza. Már az ősemberek is készítettek tengerből kibukkanó paripákról barlangrajzokat - kezdtem bele. -, ám létezésüket egészen 1785-ig nem ismerték el, puszta legendának tartották őket. Ezen év október 31-én alkonyatkor ugyanis egy Raffaello di Cloudio nevezetű olasz úriember a velencei vizek felé hajózva, a városhoz igen közel pillantott meg egy aranyszínű lovat a vízből kiemelkedve. Még ugyanebben az évben novemberben rengetegen állították, hogy láttak lófejeket a vízben, egyesek azt állították, hogy tengeri paripák ragadták el családtagjaikat. Való igaz, hogy abban a hónapban rengeteg haláleset történt, és akik ismerték a legendákat, tudták, hogy a tengeri paripák ragadozó állatok. Gyorsabbak, gyönyörűbbek, de halálosabbak bármilyen szárazföldi állatnál. Vért isznak, kedvenc időszakuk pedig az alkonyat, ugyanis akkor az emberek kevésbé veszik észre őket, a fényviszonyok miatt. Raffaello di Claudio igazának elismerésére azonban csaknem egy évszázadot kellett várni. 1867-ben ugyanis szintén az olasz partok közelében egy arany csődört vetett partra a tenger, amely szinte egy az egyben hasonlított Raffaello di Claudio leírására a tengeri paripákról. Ettől az évtől fogva ismerik el a tengeri paripákat létező bestiákként, sokan ezután vadásztak is rájuk, de csak néhányuknak sikerült partra vonszolniuk egy-egy paripát, míg a többiek hiánytalanul a tengerben lelték halálukat. Azoktól, akik befogtak egyet-egyet, tudjuk, hogy a tengeri paripák minden évszakban kezelhetetlenek, ám ősszel egyszerűen nem lehet velük bírni. Érzik az őszi tenger hívó szavát, és olyankor gyakorlatilag megbolondulnak. Ezen a tengerparton 1958-ban látott egy Víz elemű diák egy vörös tengeri paripát, ám azóta partjainkról nem érkezett több, tengeri paripákról szóló jelentés - fejeztem be monológomat.
Emily-n és Davis professzoron kívül senki nem figyelt rám, előbbi leesett állal, utóbbi fülig érő mosollyal nézett rám.
-Gratulálok, Crystal, ennél én sem foglalhattam volna össze jobban! A felkészültségedért egy ötös a jutalmad! Ami a tengeri lovak étrendjét illeti...
-Úristen, honnan tudsz te ennyit? - suttogta nekem Em.
-Imádom a tengeri lovakat. Apu mesélt róluk nekem, és azóta látni szeretnék egyet - magyaráztam suttogva. - Mindent elolvasok róluk.
Em ámultan pillantott rám, aztán, Davis professzort figyelmen kívül hagyva, visszafordult színes tollai felé, és - ahogy elnéztem - elkezdte rajzolni Mark-ot. Én már éppen belekapcsolódtam volna Davis professzor elbeszélésébe, amikor egy apró hullám hátán egy összehajtogatott papírdarab érkezett a padomra. Davis professzorra sandítottam, de semmit nem vett észre. Kihajtogattam a papírlapot.

Te mindent tudsz, Észlány?

Enyhe pír futotta el az arcomat, és oldalra pillantottam. Jack éppen firkált valamit, de amikor megérezte a pillantásomat, felém fordult és elvigyorodott. Óvatosan megráztam a fejem, és Davis professzor felé bólogattam. Jack gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Félsz? tátogta felém. Inkább elfordultam tőle, és igyekeztem Davis professzorra figyelni, aki éppen a tengeri lovak különböző színfajtáiról beszélt (ami egyébként teljes mértékben időpocsékolás volt, ugyanis a tengeri lovak köztudottan minden fajta színben előfordultak. A feketetarka volt a legritkább.). Azonban újabb papírdarab landolt előttem.

Nem szabadulsz tőlem, Észlány. Azonkívül gyakorold a vízidézést, mert az még mindig nem megy...

Markomba gyűrtem a papirost, és Jack-re rá sem pillantva jegyzetelni kezdtem. A további papirosokra ügyet sem vetve írtam.
-Kivel levelezel? - bökött oldalba suttogva Em.
-Jack írogat folyamatosan - sziszegtem vissza.
Emily szeme izgatottan elkerekedett, és sóvárogva nézte a további két, kibontatlan papirost.
-Nem nyitod ki?
Megráztam a fejem. Emily érezhette, hogy ez kényes téma, mert pár pillanat múlva a füzetét dugta az orrom alá.
-Tetszik? - mutatta Mark teljesen élethű rajzát.
-De szép lett! - néztem rá csodálattal, mert tényleg gyönyörű volt. - Ügyes vagy!
Emily elégedetten húzta vissza a füzetét, és az óra további részében ő is jegyzetelt, bár lehet, hogy rajzolt, nem láttam, a lényeg, hogy valamit csinált a füzetében. Az óra további részében nem érkezett több levél. Óra után pedig a kukához mentem, ahová egytől egyig elhajigáltam az összes levelet. Kész. Befejeztem Jack Connolly-val.

Okt. 23.

A mai Vízidézésen elméleti óra volt,ami rettenetes lassan akart eltelni. De legalább a mellettem ülő Klaus békén hagyott, úgy tett,mintha nem is léteznék és ez így teljesen jó volt. Már majdnem elaludtam,amikor végre-valahára befejeződött az óra. Ekkor Ms. Davis még csendre intett minket egy pillanatra.
-Ma délután háromtól lehetőség van elmennetek Four Elements Town-ba. Természetesen nem kötelező,de ajánlom,hogy kicsit kimozduljatok. Szóval 3 előtt 10 perccel sorakozó! Mary Margaret és én foglak kísérni Titeket,de a belvároson belül szabadon mozoghattok. Hat órakor szeretnénk majd visszaindulni. Köszönöm,mehettek!
Felvillanyozódva rohantam Crys-hez,aki pár paddal előttem ült, és már pakolt össze.
-Na,neked van kedved jönni?

október 23., csütörtök

-Ahham, jól hangzik! - bólintottam fülig érő szájjal.

-Oké,akkor menjünk. Szerintem Luke is jön szívesen. Majd még a többieket megkérdezem.

/folytatódik az Előtérben/

október 25., szombat

Pontban tíz órakor egy kényelmes, virágmintás pulcsiban, egy rózsaszín nadrágban és egy fehér cipőben sétáltam be az Előtérbe, amely ezen a hűvös, októberi szombaton is kellemes meleget árasztott. Jack már várt, és egy övet lóbált a kezében, amelyen egy furcsa tartály volt. A fiú arca felderült az érkezésemre.
-Jó reggelt, Észlány! Jól aludtál?
Csak mormogtam valamit. Tulajdonképpen majdnem egész éjjel semmit nem aludtam, csak forgolódtam, de ezt Jack-nek nem kellett tudnia.
-Na, hol gyakorolunk? - kérdeztem fennhangon.
Jack vállat vont. Világosbarna haját az egyik ablakból a napfény úgy világította meg, hogy a haja teteje szinte aranyszőkének tűnt. A gyomrom furcsán megrándult.
-Keressünk egy üres termet - indítványozta, aztán el is indult.
Végül Jack a tizennégyest találta megfelelőnek. Gyakorlás szempontjából végül is tényleg jó volt. Csak a padokat kellett félretolni, és semmi olyan nem volt, amit eltörhettünk volna - talán csak a lámpa. Sem vitrinek, sem semmilyen más kiállított, törékeny tárgy nem volt a teremben, csupán poszterek a falon. Egy nagyobbacska tartály is volt, de műanyagból, nem törékeny, a három hatalmas ablak pedig bőven ontotta magából a fényt. Jack-kel félretoltuk a padokat, aztán elhelyezkedtünk a terem két végében.
-Akkor most mi legyen? - kérdeztem kissé tartózkodóan.
-Most, drága Észlány, vizet fogsz idézni - dörzsölte össze a kezeit Jack.
-Álmodik a nyomor - forgattam a szemem. - Ha Jo és Shane nem tudtak megtanítani, nagy valószínűséggel te sem fogsz. Valószínűleg későn érő vagyok.
Jack szeme körül a bőr megrándult a fiúk nevére, de nem szólt rá semmit.
-Dehogyis! Figyu, Észlány, a víz, mint olyan, mindenhol körülvesz minket. A levegőben, a fákban, növényekben, sőt, még a vérünkben, a testünkben is. A véredben kell érezned a víz dalát, és akkor már tudsz vizet idézni. De addig még nem. Először saját magadban kell fellelned a vizet.
-Igenis, professzor - jegyeztem meg kissé gúnyosan, de Jack rá sem hederített.
-Mondjuk így - pöccintette meg a levegőt, és ezzel egy egész vízostornak elegendő folyadékot idézett meg.
-Jó, oké, ez mind szép és jó, de én mit taníthatok neked ezért cserébe? - tettem fel a kérdést, ami úgy egész este zaklatott.
-Megtanítasz úgy bánni a vízzel, ahogy te is teszed - közölte lazán Jack.
-Tessék? - kérdeztem zavarodottan. - Nem bánok jobban a vízzel, mint te. Sőt.
-Dehogynem! Úgy irányítod a vizet, olyan természetességgel, mintha te is egy vízcsepp lennél, mintha a víz leánya volnál. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért nem megy neked a vízidézés. Valószínűleg, mert kicsi az önbizalmad.
-Hogy mi? - háborodtam fel.
Jack felhúzta az egyik szemöldökét, és várakozón nézett rám.
-Jó, lehet, hogy egy ici-picit nem bízom magamban, de ez még nem jelenti azt, hogy önbizalomhiányos vagyok!
Jack felsóhajtott, és színpadiasan az égnek emelte a szemét.
-Na, akkor gyerünk, Észlány, kezdd! Én bízom benned! - mosolygott rám.
Na, ez a mosoly nem kellett volna, mert ettől a forróság, amit eddig sikeresen kordában tartottam, mint egy gejzír, tört elő a bensőmben, és összekuszált mindent a fejemben. Erőnek erejével visszatoltam a forróságot, onnan, ahonnan jött. Jól van, mit is mondott Jack? Találjam meg magamban a vizet. Rendben van, menni fog ez, Crystal! biztattam magamat. Találd meg a vizet! De elsőre nem sikerült. Másodszorra sem. Sőt, még századszorra sem.
-Ajj, ez nem megy nekem - huppantam le a földre fáradtan, szerény becslésem szerint a kétezredik sikertelen próbálkozásom után.
A fejem hasogatott a sok koncentrálástól, és hiába voltak Jack biztató szavai, egyszerűen nem éreztem meg magamban a vizet. A fiú átszelte a termet, és leguggolt mellém.
-Hé, Észlány, semmi baj. Legközelebb sikerül - mosolygott rám biztatóan.
-Remélem, igazad lesz - sóhajtottam reményvesztetten.
-Addig pedig, tudod mit? - állt fel, és felém nyújtotta a kezét. - Harcoljunk egy kicsit!
-Hogy mit? - kérdeztem értetlenül, de azért engedtem, hogy felsegítsen.
-Tudod, harc. Víz a víz ellen - állt Jack ismét a terem másik végébe.
-De, mint tudjuk, én nem tudok vizet idézni. Így nem tudunk harcolni - mutattam rá.
-Azért hoztam ezt - dobta felém az övet.
-És ez ugyan minek? - kérdeztem értetlenül, az övet a derekamra csatolva.
-A tartályban víz van. Onnan irányíthatod - mosolygott rám. - Nem kell idézned.
Elámultam.
-Te aztán tényleg mindenre gondoltál - csúszott ki a számon, pedig nem akartam megdicsérni.
Jack elégedetten elmosolyodott.
-Na, ezt védd ki, Észlány! - küldött felém hirtelen a semmiből egy vízdárdát, amely egyenesen a mellkasomnak tartott.
Nem gondolkodtam.



-Na, tessék, Észlány, erről van szó! - tapsolt meg Jack, majd összegyűjtötte a kezébe a vizet, és a terem sarkában álló, nagyobb tartályba vezette. - Most támadj meg!



Jack persze az összeset hárította, de most figyeltem meg jobban a mozdulatait. Tényleg nyersek, kissé talán darabosak is voltak, nem érezte még különösebben a vizet. Aztán Jack arcára kiült a jól ismert, ördögi vigyor.
-Ez volt a bemelegítés, Észlány! Mostantól élesben megy! - és támadott.
Közel negyedórán keresztül viaskodtunk, ő idézett, én pedig irányítottam a vizet. És én lepődtem meg a legjobban, de élveztem. Szerettem a vízzel harcolni, szerettem a folyamatos koncentrálást, szerettem a kisebb győzelmeimet. Úgy éreztem, most vagyok igazán elememben. Végül még egy negyedóra kemény küzdelem után mindketten kimerülten rogytunk össze.
-Oké, Észlány, döntetlen - lihegte Jack.
-Rendben - fújtattam, mint egy gőzgép, és az oldalamat markolásztam, mert beszorult a levegőm.
Körülöttünk a terem vízben úszott.
-Azt hiszem, végeztünk mára. Ügyes voltál, Észlány! - mosolygott rám Jack.
Önkéntelenül is visszamosolyogtam, mert tényleg élveztem az edzést.
-Na, akkor takarítsunk! - vezényelt a fiú, és semmi perc alatt megtelt a nagy tartály.
Visszaadtam az övet Jack-nek.
-Köszönöm az edzést. Tényleg... Jó volt - tekergettem zavartan egy hajtincsemet.
-Én is élveztem - mosolygott rám Jack. - Holnap megismételjük?
Bólintottam. Együtt sétáltunk vissza az Előtérig, aztán Jack felsóhajtott.
-Ezt még ki kell öntenem a tengerbe - lötyögtette meg a tartály vizet. - Úgyhogy azt hiszem, itt elválnak az útjaink, Észlány. Holnap találkozunk! - intett hátra már elmentében, a válla fölött.
-Holnap - köszöntem el én is, és lassú léptekkel a szobámba indultam, hogy összeszedhessem a szokásos tengeri paripa-figyelő felszerelésemet.

november 1., szombat

Jack hangját elnyomta a mennydörgés.
-Tessék? - kiáltottam, miközben megpördültem a tengelyem körül, és egy hatalmas vízsugarat indítottam útjára.
-Azt mondom - hárította Jack a sugarat, és rögtön ellentámadásba is lendült. -, hogy ma lenyomlak, Észlány!
-Álmodik a nyomor! - vigyorogtam rá ördögien, miközben egy ostort löktem felé.
Odakint egy villám nagyon közel csapott le. A november heves esőkkel és jeges széllökésekkel érkezett, a vihar megremegtette az ablaktáblákat, a tenger háborodottan hullámzott. Jack szerint viszont az esős időjárás kicsit megdobja a Víz eleműek képességeit, és hittem neki, így ma is edzettünk, mint szoktunk. Jack sokkal felszabadultabb volt, mint tegnap, tekintetébe visszatért a fény, és ugyanúgy ugratott és kedveskedett nekem, mint régen, ami nagy megkönnyebbüléssel töltött el. Éppen a támadásom elől hajolt el, hogy egyből egy vízoszloppal válaszoljon, közben az ajkán ott ült az a féloldalas mosoly, amit lehet, hogy önkéntelenül, de mindig felvett harc közben. A szívem hevesebben dobogott már ettől az apró megfigyeléstől is. Immár egy hete edzettem Jack-kel, és az együtt töltött idő csak még jobban a szívéhez láncolta az enyémet. Az eszem persze még mindig fáradhatatlanul tiltakozott, én pedig általában a racionálisabb oldalamat segítettem, de éreztem, hogy egyre nehezebb ellenállnom a szívem dalolásának. Eleinte még azt gondoltam, ha több időt töltök a fiúval, az segít megszoknom a közelségét, és a szívem lenyugszik, de sajnos nem így történt. Pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Egy jégtőr vészesen közel suhant el a fülem mellett.
-Ábrándozunk, Észlány? - húzta fel a szemöldökét önelégülten Jack.
-Álmaidban! - válaszoltam egy jégdárdával.
Hirtelen ötletem támadt. Ezután csak egy kézzel harcoltam Jack-kel, a másik kezemmel pedig a hátam mögött gyűjtöttem a vizet egy hatalmas hullámhoz. A fiú, úgy tűnt, nem vesz észre semmit, ugyanúgy hajladozott, ugrált, támadt és ugratott. Én pedig gyűjtöttem a hullámhoz valót. Amikor úgy éreztem, ennyi már elég lesz, felhúztam mindkét kezemet, és egy diadalmas kiáltással Jack felé irányítottam a hullámomat, amelynek a teteje a terem plafonját verdeste. A hatalmas víztömegről ördögi vigyorral Jack felé fordítottam a szemem, és azonnal megdermedtem, de a hullámot már nem tudtam megállítani. A fiú megmerevedett, elkerekedett szemében páni félelem látszott, majd a feje fölé tartotta a kezét, és fájdalmas kiáltással négykézlábra zuhant, egész testében remegett, miközben a hullám lecsapott rá.
-Jack! - kiáltottam, és megindultam a fiú felé, de ekkor elemi erővel szippantott be egy emlék, és a kemény padlóra zuhantam.

Egy strand hófehér homokszemei peregtek meztelen lábujjaim között. A szürke égen villámok cikáztak, az ég ijesztően morajlott, az első hideg esőcseppek már az emberek arcát verdesték. Borzalmas vihar ígérkezett, és a Víz elememmel azt is meg tudtam állapítani, hogy nagyjából egy perc múlva az ég kíméletlenül lecsap. Alattomos vihar volt ez, amolyan "nemlátjasenkielőrehogyjönéshirtelencsaple" típusú égiháború. Az emberek többsége már régen elhagyta a strandot, akik pedig még itt voltak, azok is kapkodva rakodtak, és villámgyorsan elmenekültek. Okosan tették. A vízimentő eszeveszettül fújta a sípját, és már a hajót készítette, de nem tudtam, miért. A vízben nem volt senki. Egy hatalmas hullám rajzolódott ki a messzeségben. Iszonyatosan gyorsan közeledett. Tudtam, ha ideér, itt kő kövön nem marad. Nagyjából másfél percre volt. A szívem hevesen dobogott a félelemtől.
-Anya! Anya!
Összerezzentem a hangra. Mellettem egy fürdőnadrágos, olyan ötévesforma kisfiú kapaszkodott az apja nadrágjába, arcán öklömnyi könnycseppek futottak végig. Jobban megnéztem magamnak és villámcsapásként ért a felismerés: a kisfiú Jack volt! Az apja idegesen meredt a hullámra.
-Marie! Clarissa! - üvöltötte.
-Uram, kérem, maradjanak a parton! - ordította vissza a vízimentő, és már evezett is ki a nyílt vízre.
Nem értettem. És ekkor én is megláttam a két fekete pontot a távolban. Egy barna hajú nő és a kislánya tempóztak visszafelé eszeveszett tempóban, de éreztem a zsigereimben, hogy már késő. A hullám a víz alá fogja temetni őket. Az anyuka a kezében egy matracot tartott - valószínűleg az után úsztak el nagyon messzire. Jack mellettem szívszaggatóan sírt, és szüntelenül tépte az apja nadrágját, holott az ő haját is ráncigálta a jeges szél.
-Anya! Clary! - zokogta, és már rohant volna, de az apja a derekánál fogva kapta el és húzta vissza.
-Nem mehetsz, J - nézett mélyen a szemébe. - Te is odavesznél.
-Anya! Clary! - sikította Jack, és megpróbálta kitépni magát a férfi kezéből.
A hullám negyedpercnyire volt. Ők is meg fognak halni, ha most nem mennek innen. Jack szívszaggatóan felüvöltött, és az apja nyakába zokogott, aki védelmezően magához szorította, miközben kirohantak a strandról. A hullám elemi erővel csapott be, maga alá temetve a partot.

Mint a fuldokló, kaptam levegő után a fullasztó látomás után.
Jack gondoltam azonnal, és felpattantam. Te jó ég, mit tettem?
A fiú teljesen eláztatva térdepelt egy hatalmas tócsa kellős közepén, arcát a kezébe temette, a válla rázkódott. Odarohantam hozzá, a szívem vadul vert. Letérdeltem mellé, nem érdekelt, hogy a nadrágom vizes lesz.
-Jack, én úgy sajnálom... Nem tudtam... Kérlek, bocsáss meg! - kezdtem, de nem mondhattam többet, mert a fiú olyan gyorsan, hogy szinte elmosódott az alakja, átölelte a derekamat, magához húzott, és a vállamba zokogott.
Szorosan magamhoz öleltem én is, és megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe, miközben a hüvelykujjammal mintákat rajzoltam a hátára, hátha attól jobban lesz. Sokáig térdeltünk így. Aztán zokogása sírássá szelídült, végül teljesen elhalkult, csak engem szorított még mindig, úgy kapaszkodott belém, mint a fuldokló a mentőövbe, mintha attól tartana, ha elenged, ő elporlad, elfolyik, semmivé lesz.
-Hogyan tudtad meg? - mormogta a vállamba.
Annyira halk volt a hangja, hogy először azt hittem, csak a szívem tréfál meg. Az arcát még nem láttam, nem tudtam leolvasni róla, hogy igazán mondta-e, de ettől függetlenül is válaszoltam, mert joga volt tudni.
-Emlékolvasó vagyok. Sajnálom, nem kutakodtam az elmédben, egyszerűen az emléked szippantott be magába.
Jack nagyot sóhajtott, aztán az arcát felemelte a vállamról és a szemembe nézett. Pár nedves hajtincs az arcába hullott, de nem söpörte félre, a karjai még mindig engem öleltek. A szívem hangos dörömbölésbe kezdett, de igyekeztem leállítani. Jack szürke szeme annyira nyílt volt, sebezhető és őszinte, hogy már szinte behatolónak éreztem magam. Homlokát nagyon lassan az enyémnek döntötte, a szívem pedig kiugrással riogatott. Levegőt venni se mertem.
-Köszönöm, hogy láttad - lehelte halkan.
-Ugyan miért köszönöd? - kérdeztem én is ugyanolyan halkan.
-Mert előbb-utóbb el szerettem volna mondani, de soha nem tudtam jól elmesélni, így megkönnyítetted a dolgomat. Köszönöm.
-Azóta félsz a hullámoktól? - bukott ki belőlem a kérdés.
Jack sóhajtott.
-Igen, de csak az ilyen nagyoktól. A kicsiktől természetesen nem.
-Sajnálom.
-Nem tudhattad.
Sóhajtottam. Még a végén valaki bejön, és akkor nem tudom, hogy magyarázzuk meg a hatalmas tócsát. Jack karjai elengedtek, amikor felálltam, és ezt a szívem méltatlankodva fogadta. Körülnéztem a teremben, amely egy merő tócsa volt, és ami azt illeti, mi sem voltunk éppen csontszárazak.
-Összepakolok, jó? - kérdeztem a még mindig a földön kuporgó Jack-től.
Seperc alatt végeztem, és amennyire tudtam, Jack és a saját holmimról és leidomítottam a vizet.
-Szerintem most nem öntöm ki a vizet - néztem az odakint tomboló ítéletidőre. - Neked viszont vissza kellene menned a szobádba átöltözni, mert különben megfázol - fordultam vissza Jack-hez, aztán ijedten hátrahőköltem, a fiú ugyanis időközben a közelembe lopózott, és közvetlenül a hátam mögött állt meg.
-Rendben - válaszolta, szempilláin, mint megannyi gyémánt, még csillogott pár vízcsepp.
Ijedten vettem észre, hogy elpirulok. Most én kísértem el a szobájáig, és a lelkére kötöttem, hogy alaposan fürödjön meg meleg vízben, valamint vegyen fel tiszta ruhát.
-Holnap nem kell edzenünk, ha nem akarsz - néztem fel rá félve.
-De igen, szeretnék! - jelentette ki hevesen Jack.
-Rendben, de...
-Crystal - simította a mutatóujját az ajkamra Jack. - Szeretnék - mosolygott rám halványan.
Visszamosolyogtam. Jack keze lecsúszott, és megfogta az én kezemet. Ismét elpirultam, pedig tegnap nem zavart, amikor ilyen közel álltunk. Valószínűleg azért, mert akkor még lelkileg nem voltunk ilyen közel egymáshoz. Éreztem, hogy valami megváltozott. Megköszörültem a torkomat.
-Akkor... szia! - intettem esetlenül, kihúztam a kezem az övéből, majd a hosszú folyosókon elindultam a szobám felé, miközben a bennem tomboló érzelmi vihart próbáltam lecsillapítani.

Nov.18.
/elkezdődött a fiú hálókörletben/

A mai órák felettébb érdekesen alakultak. Fura volt Jesse helyére ülni,az Ő nevére hallgatni,sőt,még az Ő füzeteibe is irkálni valami jegyzetszerűséget,az Ő tolltartójából vett tollal. Mivel általában hátul szoktunk lapulni,így viszonylag ritkán szólítottak fel minket,bár megegyeztünk,hogy ha csak szimplán egy kérdést tesznek fel órán,akkor még tartjuk a cserét,de ha feleltetnének esetleg,akkor arra az időre felfüggesztjük,és tényleg az megy ki,akit szólított a tanár. A nyelvtant Ms. Nelson tartotta,aki nem volt még valami gyakorlott a tanítás vagy a fegyelmezés területén, így amikor egy kérdést Jesse-nek címezve feltett,és helyette én válaszoltam jó hangosan és gyorsan,csak zavartan rám nézett,és olyasmit motyogott,hogy "Jesse-t szerettem volna kérdezni,de mindegy is…" A jobb haverjainkat beavattuk a tervbe,így Ők nem lepődtek meg,sőt,kifejezetten jól szórakoztak könyveik és füzeteik rejtekében.
Új matektanárunk, Richard Ali egyébként is kevert minket,na meg mindenki más nevét,így amikor engem szólított volna ki a táblához,hogy írjak fel egy megoldást az egyenlethez, és helyettem Jesse ment ki,nem zavarta.
Alakváltáson azonban nem ment minden zökkenőmentesen,ugyanis Ms. Bell túl jól ismert minket. Óra elején csak a szokásos kérdezgetés volt.
-Dwane,miben különböztethető meg a valamilyen kutyafélévé animágiált mágust a valódi állattól?
Erre gyorsan rávágtam a választ,miközben barátom szórakozottan meredt ki az ablakon.
-Nem magát kérdeztem,Foster! -förmedt rám. -Mióta ilyen tanul egyébként ilyen lelkesen? -tette hozzá enyhe iróniával. Azzal tovább kérdezett ki másokat.
-Tehát,mennyi időbe telik az előbb tárgyalt folyamat,Foster? -érdeklődött a padom elé állva.
-Általában 50 és 55 óra között. -válaszolt szerepének megfelelően Jesse egy másik padból.
-Helyes. Örülök,hogy felébredt,Dwane,bár másnak szólt a kérdés.
Ezután elkezdett párba osztani minket,ami kissé keresztülhúzta számításainkat.
-Phil Riddel és Jesse. -miközben komótosan összepárosította neveket, fel sem nézett a névsorból,így fel sem tűnt neki,ahogy vigyorogva odaslisszolok Philhez,aki már korábban be volt avatva a mai csereberénkbe. Jesse pedig Luke Foster néven elvonult Shane-el gyakorolni a kiadott feladatot. Amikor bemutatásra került a sor (azaz animágiált állapotban megfélemlíteni a társunkat,aki szintén valamilyen állatá volt alakulva),már tényleg felháborodott.
-Maguk szórakoznak velem? Talán Jesse Dwane-nek hívják,vagy mi? Tudtommal nem neki kéne hiúzzá változni! -ekkor tekintete a barátom felé siklott. -Maguk cseréltek? Na nem,azt már nem! -horkant fel. -Foster, fáradjon Brooke-hoz és folytassák!
Alakváltás-óra végéig tehát kénytelenek voltunk felfüggeszteni a cserét. De aztán folytattuk természetesen.
-Na,hogy ment,Luke? -érdeklődtem ebédnél barátomtól.
-Nagyon király! És milyen Jesse Dwane-ként leélni egy hétköznap délelőttödet?
-Hát,érdekes. De tényleg jó buli! Csak azt nem tudom,mit fogok művelni délután a szobádban...

December 16.

Na jó, ez már túlzás!! December 16. van, kedd!!! Nos, valójában örülök, mert nagyon gyorsan telik az idő, de akkor is! Ez nagyon durva!
Nos, Halloween-os buli nagyon jó volt, de említésre való nem történt (Luna és Julie is természetesen részt vettek!), meg valójában az unalmas órák teltek csiga l....a....ss....úúúú.....sáááá....ggaaaal, de persze nagyon gyorsan eltelnek, azok az órák, amiket szeretek: a növénytan, a fizika, a kémia, a nyeltan, a német (jelenleg ezt tanulom, a tanár szerint spanyol akcentusom van... De ezt olyan hanglejtéssel jelenti ki mindig, mintha meglepődne, pedig tudja, hogy spanyol vagyok félig!), az irodalom. (Nos, Föld elemű létemre nem köt le a földrajz.) Közben Gustavoval a szünetben hazamentünk, nagyon jó volt végre spanyolokat hallani! Zene füleimnek! Anya, Apa, a húgom, Lia, a barátnőm, Ema, a macskám, Lady, és Gustavo barátai vártak minket a reptéren. Anyu még sírt is, de megértem. Rég találkoztunk. És Madrid is hiányzott. Egyszerűen kell nekem a spanyol nyelv, a kultúra, az ország. Minden.
Az ott létünk is hamar eltelt. Pedig két hetet voltunk otthon (ami, szerencsére, a suli idejébe is belelógott). Aztán huss egy hónap, és már már ma van.

Ja, és hogy hogyan kerülök most ide, az a táncterembe? Röviden annyi, hogy betörtem a suli legnagyobb ablakát, mikor a telekinézést gyakoroltam egy sziklával, a Tanárnő felügyeletében. És jól ment, csak megszakadt a kapcsolat, és mondjuk úgy, elejtettem... És ez két hete történt, és büntetésként az kaptam, hogy:
Hétfőn: a konyhásoknak segítek és az aznapi desszertet csinálom.
Kedden: Miss. Shake-kel, a tánctanárnővel egy táncot tanulok, amit az elsőéveseknek tanítok majd, meg, mivel ők fogják előadni a karácsonyi ünnepségen. Itt Lisa, egy víz elemű, 16 éves lány is segít, de ő szorgalomból. Nagyon jó táncos.
Szerdán: A kertész néninek segítek (ez a legjobb!)
Csütörtökön: Az igazgatónő és a tanárok ugráltatnak ide-oda (ez a második legrosszabb)
Pénteken: A igazgatónő két fejű sárkányát, Sweetet kell sétálni vinnem (ez a legrosszabb!) Itt szerencsére Endrew, Lisa és Julie segítenek. Endrew és Juliette azért, mert velem szeretnének lenni, Lisa meg azért, mert tuti szénné égtem volna már, de szerintem ő is élvezi.

Itt Lisa elfáradt, és Endrew vicces kedvében volt, így hazacipelte:

Jajj, közben a Télapó is megérkezett! Egy nagy csokitélapót kaptam és egy rózsát. Anyuéktól meg egy gyönyörű nyakláncot. Ezüst volt a lánca, rajta pedig egy gyémántbagoly. Olyan gyönyörű! Nagyon vigyázok rá. Persze anyáéknak azonnal küldtem egy köszönő levelet. A köpenyegemen pedig a nyakláncom jelent meg. Meg nemrég egy naplementés kép, ahol egy lány és egy fiú áll. Ettől mindig zavarban vagyok, mert a múltkor történt ez Endrew-val és velem.

A tanteremben is a köpenyem a hátamon volt, miközben a táncgyakorlatokat gyakoroltam, mivel Miss. Shake még nem érkezett meg.
- Szia, csajszi! - lépett mellém hirtelen Lisa cicanadrágban és lazapólóban. Haja oldalra volt fel volt kötve. – Miss. Shake?
- Még nincs. Egy kicsit késni fog.
- Ó. Hé, lejössz a kertbe a tánc után? Juliette nagyija Cookies-t süt.
- Ne kínozz, kérlek! - könyörögtem, a gyomrom pedig helyeslően felkordult. - Bocsi!
- Semmi. Akkor jössz?
- Igen. Endrew is jöhet? Mert eredetileg vele fizikáztam volna. De végül is ráérünk. - vontam meg a vállam és tovább nyújtottam.
- Belle, Lisa, ne haragudjatok, hogy késtem! – jött be Miss. Shake. Haja csattal fel volt kötve, zöld laza póló volt rajta és csinos leggings, lábán tánccipő.
- Nos, két meglepetés vendégünk lesz, egy különlegesen tehetséges lány és egy laza diákom. Gyere, Paris! Gyere, Jason! – intett Miss. Shake. Egy, szinte üvegszínű szemű lány jött be, hosszú, egyenes, barna hajjal és egy hátrafordított sapkás fiú zöld pólóban. A fiú barna bőrű volt, a lány pedig a teljes ellentétje, mégis annyira összeillettek, és nagyon aranyosak voltak, ahogy fogták egymás kezét.
- Sziasztok! Paris Jackson vagyok. Ti pedig Lisa Stephanson és Belle Lopez, igaz? – mutatkozott be és ránk mosolygott.
- A szöszi és a spanyol csaj, mi? – mondta félmosollyal az arcán a fiú és hozzátette. – Hívjatok csak J, rendben?
- Oké.  – mondtam mosolyogva. J nagyjából tizenhét lehet, Parist pedig tizenhatra saccoltam. Miss. Shake sorba állított minket és eltáncoltuk együtt az egészet. Nagyon jól nézett ki a tükörből nézve, hogy egyszerre mozgunk.
- …Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc. És egy, két, há’, négy, öt, hat, hét és nyolc. – számolt Miss. Shake.
- Nagyon jó! Majd a fiúkat J fogja tanítani és… Lisa. Belle, te Paris-szal fogsz dolgozni. Kedden kezdjük a tanítást! J, tied a rap szöveg – mondta Miss. Shake, miután még háromszor eltáncoltuk a sorozatot az Ariana Grande: Santa tell me-re (YouTube:https://www.youtube.com/watch?v=qlWp9B7hr3A)  – Akkor, sziasztok!
- Viszont látásra, tanárnő. – köszöntük kórusban el a tanártól.
- Belle, elkísérnél minket a 2555-ös szobába? Ott szállásolnak majd el minket pár napra. – fordult felém Paris miközben elpakolt a táskájába.
- Persze. – bólintottam és leültem a földre és beleittam a vizes palackomba.
- Köszi! – mosolygott rám kedvesen Paris és felvette a táskáját. Miután J felhúzott kimentünk a teremből és elindultunk az előtérbe.

/Folytatódik az Előtérben/

Paris Jackson: