November 9.
Ma este,miután végeztem a leckékkel,jóleső érzés volt kibambulni az ablakon és a már egészen kopasz,hajladozó faágakra meredni pár percre. Hihetetlen,milyen gyorsan elrepült az a két és fél hónap,amióta visszajöttünk augusztus utolsó napjaiban. Néhány héttel ezelőtt még bátran fürödhettünk a tengerben,de most már a közelébe se megyünk a lassan jegessé váló víznek. Rókabarátunkhoz is egyre ritkábban látogatunk el,de azért még szerencsére nem felejtett el minket,és örül a jelenlétünknek,ha ott vagyunk.
Ekkor eszembe jutott a közös erdőben kószálásunk Nate-el,és a váratlan puszi,amit először kaptam tőle. Azóta persze találkoztunk jó párszor,beszélgettünk is,de nem hoztam szóba konkrétan. Pedig már igen kíváncsi lennék rá,hogy őszerinte hogy áll a kapcsolatunk. -Miért is ne kereshetném most fel? -vetettem fel az ötletet magamnak. Fél kilenc volt,már biztos abbahagyta a tanulást,de nem hiszem,hogy már túl késő lenne ahhoz,hogy zavarnám. Nem is hagytam magam, hogy tovább fontolgassam,hanem felpattantam,és átmentem hozzá.
/folytatódik a Fiú Hálókörletben/