A tengerpart

Október 11.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy elhoztál ide. Ez gyönyörű.
- Tudom, hogy ez a kedvenc napszakod.
- A napnyugta egyenesen... elbűvölő. És most lesz a legszebb. Köszönöm, te vagy a legjobb.
- Igazán nincs mit. Gondoltam, ezzel minimum tartozom a betegséged miatt.
- Nem a te hibád volt. Sosem hallgatok senkire, ha azt mondják, hogy öltözzek melegen. Ugyanúgy kimentem volna rövidujjúban az esőre, ha nem utánad megyek.
- Tudom, de akkor is. Nagyon jó a tenger illata. Kellemesen nyugtató, igaz?
- Igen - mélyen beszippantottam a levegő sós illatát és átkaroltam. - Igazán tehetnének ide egy vulkánt.
- Akarom én tudni, hogyan jött ez ide?
- Nem.
- De attól még elmondod... - nevetett fel a vállamra dőltve a fejét. Szerette ezt csinálni. Mármint, nekem dőlni. Azt mondta egyszer, hogy szereti így hallgatni a hangomat és a lélegzetemet és a szívverésemet. Bár azt nem értem, hogy hogyan. De azt mondja, hogy mivel Víz elemű és bennem is van víz, könnyebben hallja a belső hangjaimat. Nem tudom, neki ez mire jó, engem az elején zavart egy kicsit, hogy 'hallja a belső hangjaimat', de már hozzászoktam.
- Ez alap. Gondolj bele. Nektek itt van a tenger, a Levegő eleműeknek a levegő, a Földnek a park és az erdő. A Tűz eleműeknek meg nincs semmijük. Minimum egy vulkánt megérdemelnénk.
- Van benne valami. Nézd, de szép. Vörösesen a kedvencem.
- Nekem is. Azért a naplemente sem olyan rossz. Megteszi, amíg nem lesz vulkánunk.
Éreztem, hogy megkordult a gyomrom.
- Hoztam kaját - mutatott a táskájára.
- Ó imádlak - kotorásztam és amint megláttam, mi van benne, teljesen megilletődtem. - Hotdog?
- Aha. Tegnap küldött anyuék titkára egy csomó anyagot, meg hasonlót a varráshoz és megkértem, hogy küldjön párat nekünk is.
- Csak nem...? - haraptam bele.
- De. A kedvenc utcai hotdog árusunktól - vett egyet ő is a táskából.
- Érzem rajta New York kipufogóinak bukéját. De hiányzik... - sóhajtottam arra gondolva, hogy legközelebb karácsonykor megyünk haza. Vagyis nem. Már nem megyünk haza. Csak nyáron.
- Hé, ne izgulj ezen. A nagyid is kivehet szabadságot akkorra, nem? - találta ki a gondolataimat.
- De, lehet. Mindegy, élvezzük a mostot - csuktam vissza a táskát, hogy nehogy belemásszanak a hangyák, majd az igazi New York-i vacsoránkat meghitten fejeztük be a lemenő Nap utolsó sugarainál.

Október 21., kedd

- Hello! Mit csinálsz itt? - kérdeztem, miközben a víztükröt nézegettem. - Ritkán látni egyedül. Gondolkozni.

Október 21., kedd

- Fogjunk egyet? - kérdeztem viccelődve. - Mi a baj?

Október 21., kedd

- Ugye tudod, hogy ez bőven elég ahhoz, hogy elinduljak egyedül? De nem fontos, ráérek később is elindulni. Mi a baj? - böktem oldalba. - Nekem nem tudsz hazudni, érzem azt, amit érzel.

Október 21., kedd

- Komplex. Bizonytalan vagy, és félsz. És zavart vagy - mondtam. - Ezeket követtem idáig. Szóval, mesélj! Én mindig itt leszek neked.

Október 21., kedd

- Crystal! - mondtam fenyegetően. - Mondd, csikis vagy?

Október 21., kedd

- Szóval... elmondod, vaaaagy...? - csikiztem meg a hasát.

Október 21., kedd

- Ígérem, amíg együtt fogsz működni velem - fújtam visszavonulást.

Október 21., kedd

- Crys, ha nem akarod elmondani, nem kell. De persze mind a kettőnknek könnyebb lenne, ha elmondanád.

Október 21., kedd

- Világosbarna haj, szürke szem, leereszkedő hangnem? - kérdeztem.

Október 21., kedd

- Amíg fel nem adtam mindent életem szerelméért, eléggé menő csávó voltam - magyaráztam. - Bár még most is az vagyok, csak nem jópofizom tahó félkegyelműekkel.

Október 21., kedd

- Hagyjad, a szerelem jó dolog. Csak engedni kell, hogy tegye a dolgát. Néha olyanokba is belevisz, amiket nem képzeltél volna sohasem. Nézz rám, nem igaz? - nevettem. - De nem kell rosszul érezned magad. A szerelemben nincs szabály.